EU ZMK's Diary

“Not everything that is faced can be changed. But nothing can be changed until it’s faced.” ~James Baldwin

Comment: this blog entry focuses on the “gratitude money-phenomenon” in Hungary and since this can be considered as a Hungaricum symptom in the Hungarian healthcare system therefore this summary will be edited exclusively in Hungarian since it might be interesting especially for the Hungarian readers.

Megjegyzés: Jelen blogbejegyzés a “hálapénz-jelenségre” fókuszál Magyarországon, és mivel a magyar egészségügy hungaricumnak számító kórtünetéről van szó, amely a magyar olvasók számottevő érdeklődésére tarthat számot, ezen írás nyelve – kivételes jelleggel – kizárólag a magyar.

(A kép tulajdonosa © Mike Schmid)

Született július 1-én

2012. július 1-e több szempontból is figyelmet érdemlő nap lesz a magyar egészségügyben.

(1) Mindenekelőtt ez a nap a világhírű magyar orvos, Semmelweis Ignác Fülöp, az anyák megmentőjének születésnapja, egyúttal a magyar egészségügy napja (mint ahogy József Attila születésnapja a költészet napja).

(2) Ám az idei évben e nap arról is nevezetes, hogy ezen a napon hosszas előkészítés és tervezés után új kórházi ellátórendszer kerül bevezetésre.

(3) Harmadrészt ezen a napon lép hatályba a Munka törvénykönyvének olyan irányú módosítása, amely – egyebek mellett – a törvény erejével fogja tiltani a harmadik személytől származó díjazást, s így a magyar egészségügy rákfenéjét, a hálapénzt is – kivéve, ha a hálapénz utólagos elfogadását a munkáltató engedélyezi. Ezt az utolsó tagmondatot vizsgáljuk most meg közelebbről.

Nehéz elfogulatlanul írni a hálapénzről

Jóllehet e sorok szerzője jogász, mégis orvosi hasonlattal élve a hálapénz leginkább egy elgennyesedett, súlyos sebhez hasonlítható. A magyar egészségügyi rendszer (példánkban az emberi test) sérült, seb keletkezett rajta (itt most leegyszerűsítve a korlátozott erőforrásokra gondolunk), a szervezet a maga módján védekezik, immunreakció keletkezik, amely folytán a seb elgennyesedik (ez lenne a paraszolvencia rendszere). Bármely óvatlan mozdulat, túl hirtelen beavatkozás a seb kifakadását, továbbfertőződését eredményezheti (orvos és beteg egyaránt szenvedő alanyai e jelenségnek). A seb azonban a gyógyuláshoz tisztítást igényel, ellenkező esetben a sérülés példánkban akár üszkösödéshez, amputációhoz is vezethet.

A bevezető gondolattal is azt kívánom érzékeltetni, hogy – miként a gyógyítónak a visszataszító gennyes sebbel – úgy nekünk is a problémáinkkal, félelmeinkkel – tetszik, nem tetszik – szembe kell néznünk. Ennek első lépése a kérdés nyílt, adott esetben szókimondó, de hiteles és mindig szigorúan korrekt bemutatása. Márpedig aki betegként maga is hozzájárult tettével a hálapénz-rendszer fenntartásához, és adott esetben szakmailag több éven át az egészségügyben, az egészségügyért dolgozott, az természetes módon felelősnek érzi magát, és nem kívánja növelni a bajt azzal, hogy elfödi.

A hálapénz a legszélesebb társadalmi rétegeket érintő, komoly kérdés

Nincs ma Magyarországon olyan ember, akit ne érintene így, vagy úgy ez a probléma. E sorok írója is – szégyellve vallja be – oly sok honfitársához hasonlóan már adott életében orvosi ellátásért pénzt (utólag, jegyzem azért meg). Mivel valamilyen módon mindenki érintett – és megalázott – mindenkinek van felelőssége a rendszer létezésében, és abban, hogy az – horribile dictu – a mai napig létezhet. Márpedig aki dolgozott az egészségügyi közigazgatásban – akárcsak nemzetközi és európai jogászként is – annak talán kötelessége is felemelni a fejét és a szavát, hogy tiszta víz kerüljön a pohárba.

Mi ma a hálapénz-rendszere?

A hálapénz fogalmának részletes elemzésre itt és most nincs lehetőség, de annak megragadására igen, hogy mit értünk a hálapénz-rendszer gyűjtőfogalom alatt. Ma Magyarországon a társadalom kiemelkedően képzett, alapvető fontosságú rétege (nevezetesen az egészségügyi dolgozók: orvosok, nővérek, mentősök, stb.), a szakmai tudásukhoz, és a viselt felelősségükhöz képest (ne felejtsük el, hogy társadalmunk legfontosabb alkotmányos értéke, az emberi élet őrzőiről beszélünk) méltánytalanul alacsony fizetést biztosít az állam (hozzátehetjük rögtön: a teherbírásának megfelelően). E fonákságos helyzet „átmeneti” „megoldásaként” alakult ki, termelte ki a magyar társadalom azt a mára már berögzült szokást, hogy ennek „ellentételezésére” a beteg a kezelés előtt-alatt-után (természetesen adómentes) anyagi juttatást ad az egészségügyi dolgozónak.

A paraszolvencia jelensége ezerarcú, de lényegében minden formája beleillik a fenti képletbe, még azok a súlyosan kirívó esetek is, amelyek a fentieken túlmenően már-már az ellátás nyújtását teszik függővé az előnyökért, ami adott esetben bűncselekmény is lehet.

Kivétel erősíti a szabályt

Természetesen vannak kivételek: egészségügyi dolgozók, akik vállalva minden következményt nem fogadnak el semmilyen előnyt, és lényegében úgy viselkednek, ahogyan azt egy normálisan működő egészségügyi rendszer megkívánná. És természetesen vannak olyan betegek, akik „csakazértsem” alapon megtagadják ebben a megalázó rendszerben való részvételüket, vállalva ennek minden következményét, vagy egyszerűen megengedhetik maguknak anyagilag a privát ellátást.

A hálapénz-rendszer azért súlyos társadalmi probléma, mert a szereplők meghatározó többsége nem a fenti kivételekbe, hanem a rendszer általános szenvedő alanyai közé tartozik.

A hálapénz ugyan nem szigorú értelemben vett korrupció, de…

Szinte kínálja magát a hálapénz fogalmának összehasonlítása a ’korrupció’ fogalmával.

„A korrupció (a latin corruptĭo, romlás, rontás szóból) vagy megvesztegetés olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet, aminek során valaki pénzért vagy más juttatásért vagy juttására való kilátásért cserébe jogosulatlan előnyhöz juttat másokat.”

Eszerint alapul véve a korrupció fenti fogalmát – jóllehet általánosabb definíció esetén más következtetésre is juthatnánk – a hálapénz legáltalánosabb formája nem tekinthető korrupciónak. De hamis következtetésre sem szabad jutunk! Pusztán az, hogy önmagában a hálapénz nem minősül vesztegetésnek (és önmagában nem ütközik a büntető törvénykönyvbe), még nem jelenti azt, hogy ne lenne súlyosan közerkölcsbe ütköző, társadalmilag és az egészségügyi rendszer szempontjából rendkívül káros, közgazdaságtanilag is veszteséges üzlet, és ne kellene tűzzel-vassal küzdeni a megszüntetéséért.

(A kép tulajdonosa © stuartpilbrow)

Leszámolás a ’meghálálás kényszerének’ illúziójával.

Halljuk, látjuk, hogy a beteg igenis hálát érez a kapott ellátásért, és ezt ki is akarja fejezni valamilyen formában. Ebben nem kételkedem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ennek feltétlenül az a következménye, hogy anyagi ellenszolgáltatást kellene adnia. A fodrász iránt is hálát érezhetünk, mert megszabadított zavaróan hosszú hajunktól, vagy az autószerelő iránt, mert újra működik a gépkocsink. De ha egy működőképes egészségbiztosítás érvényesül egy országban, a beteg teljesen biztos lehet benne, hogy az őt ellátó dolgozó bőven megkapja a munkája jogos ellenértékét, akkor fel se merül benne a hálapénz adás belső kényszere (mint ahogy külföldi betegek is vélhetően hálásak, és a kinti normális rendszerek mellett nem is adnak hálapénzt).

Miben rejlik a hálapénz-rendszer ördögi körének legkirívóbb veszélyessége?

A jelenség károsságának hangsúlyozásával bizony oldalakat lehetne teleírni. Mégis miben ragadható meg a jéghegy vízből kiálló csúcsa? Számomra a megaláztatáson és az anyagi kiadásokon túlmenően sokkal mélyrehatóbb a jelenség káros hatása a gondolkodásmódra.

A beteg hozzászokik, beletörődik ebbe, és mivel évtizedek (!) óta létező jelenségről van szó, szinte belső kényszerből, egy vélt, torz társadalmi normának engedelmeskedve ad juttatást.

Az orvos számára lehetetlenné teszi a hippokratészi hivatás tiszta lelkiismerettel való gyakorlását, és a ’fekete pénz’ révén akaratlanul is a törvény keretein kívülre szorul.

A mindenkori állam reakciója számomra a legcinikusabb. Egyfelől törvénnyel nem írja elő, adózott formában a hálapénzadás kötelességét – nem is teheti. Ugyanakkor – mivel teherbírása miatt nem tudja azonnal biztosítani az egészségügyi dolgozók tisztességes fizetését – „nem szeretem, de had legyen” alapon eltűri annak létezését.

A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezik én nem ellenzem

Itt érkeztünk el egy arcpirító példához (amely jelen blogbejegyzés megírására sarkallt). Miként az e cikk végén olvasható sajtóhivatkozásokból kitűnik, a Munka Törvénykönyve végre betiltja a hálapénzt, de kiskaput engedve munkáltató jóváhagyásához kötve fenntartja azt. Ez számomra döbbenetes, és kiválóan beleillik a fent részletezett állami hozzáállásba.

Ez ugyanis azt jelenti, hogy – ismerve a realitásokat – felelős szakmai vezetőknek kell ipso iure, a törvény erejénél fogva közokiratban elismerni a hálapénz-rendszer fennállását, mi több, továbbélését. Józanul gondolkodó ember, aki ismeri a realitásokat a magyar egészségügyben, nem szólhat a vádló hangján, amikor az egészségügyi dolgozók munkáltatói – vállalva a szégyent – eleget tesznek a törvényben foglaltaknak.

Itt számomra a problémával való őszinte szembenézés, és az arra irányuló egyenes beszéd hiányzik: a mindenkori politikai felelősséget hordozó vezetők helyett egy lényegében politikai döntést szakmai vezetőknek kell meghozniuk.

És el is érkeztünk napjainkhoz: a jelenlegi pénzügyi, gazdasági és politikai válság közepette a hálapénz-rendszer lételemét, az egészségügyi dolgozók alulfizetettségét máról holnapra nem lehet megszüntetni. Így a hálapénz rendszer egy olyan-parazitához hasonlítható, amely legyengíti ugyan a gazdaszervezetet, de egyben életben is tartja: ha a parazitát eltávolítjuk, a beteg azonnal meghal. És az egészet ez teszi mérhetetlenül iszonyatossá, és ezzel az ördögi kör be is zárult.

Az hálapénz áfium ellen való orvosság

Aki nem tud, vagy nem akar kiutat mutatni, az ne fogjon írásba „Minden jó dolog erős izgatószer az életre, még az a jó könyv is, amely az élet ellen van írva.”

Belekontárkodva szakmai érdeklődési körömbe, vegyük példának okáért a – mondhatjuk nyugodtan – világméretű európai válságot. A magyar egészségügyben létező hálapénz-rendszert a maga valóságában nem túlzás ehhez hasonlítani. Az európai válság is megoldásra vár, de senki sem várja azt, hogy a görög, spanyol, olasz államadósság máról holnapra párologjon el, és a stagnáló gazdaságok július 1-től szárnyalni kezdjenek. Nem, a világ közvéleménye (amely a hangzatos ’a piacok’ fedőnév alatt rejtőzik) bizalmat akar látni. Azt, hogy van egy megoldás az európai vezetők kezében, akik eltökéltek a válság megoldására, és ennek tanúbizonyságát adják, tettekkel, adott esetben kis lépésekkel, kis lépések sorozatával.

Nincs a zsebemben a bölcsek köve, hogy az itt leírtakat arannyá változtatva teremthetném elő a bérrendezéshez szükséges anyagi fedezetet. De az igenis módomban áll, hogy elősegítsem a szemléletmód megváltozását, ha csak egy karnyújtásnyira is a környezetemben.

Mondjuk ki: a hálapénz bűnös dolog. A hálapénz jelenlegi formájában fenntarthatatlan, és el kell törölni a lehető leghamarabb. Szögezzük le: ennek feltétele az egészségügyi dolgozók (jogosan elvárt) bérrendezése. Tegyünk jogilag kötelező, progresszív vállalást (hívhatjuk életpályamodellnek is), amely évről évre, rendszeresen emeli a béreket, még ha az ország teherbíró képessége bizonyos esetekben csak lélektani (azaz az inflációt meghaladó, tényleges, de az elvárt szinttől elmaradó) növelést tesz lehetővé. De a rendszeres növelést legalább biztosítja (és itt a hangsúly a rendszeres szón van) egészen addig, amíg a kívánt szintet el nem éri. Dolgozzunk ki az ezt elősegítő stratégiákat! Meggyőződésem, hogy amint a fenti pozitív intézkedések rendszere eléri a kritikus tömeget, a hálapénz rendszere kártyavárként fog összedőlni.

Csak jó egészség, semmi más

Végül, de nem utolsó sorban: az állam mindenkori vezetői pedig hozzanak politikai döntést (magyarul: adják meg az egészségügynek a neki járó politikai fontosságot). Hányszor halljuk a mindennapokban: Hogy vagy? És az egészséggel nincs gond? Ó, csak jó egészség legyen, az a legfontosabb, a többi nem számit!

Ha ez így van a mindennapok magánéletében, a közéletben, a politika világában vajon miért nincs így?

PS: Akit érdekelnek a vonatkozó sajtóhírek:

Tilos ugyan, de lesz hálapénz és borravaló

Rábólintottak a kórházak a hálapénzre

Rábólintanak a hálapénzre a kórházigazgatók

Hálapénz: tiltják is meg nem is

Több magyarországi kórházban is engedélyezték a hálapénz utólagos elfogadását

Dire Prognosis for Nation’s Moral Health as Hospital Association Urges Doctors to Keep Taking Patient Bribes

Mi az a paraszolvencia?

I remain at your disposal.

the compressed URL of this blog entry ► http://bit.ly/1279Nnx

Related earlier EU Hemicycle updates:

28. Mini Public Health Day – Second Part (2/2): Mental well-being under economic turmoil: suicides rates are just the top of the iceberg

27. Mini Public Health Day – First Part (1/2): ‘EMERGING AND RE-EMERGING INFECTIOUS DISEASES’ impressions from the STOA-AVIESAN workshop

23. Restructuring Health Systems: How to Promote Health in time of Austerity

21. The EU Health Strategy (2008-2013) reviewed by MEPs, the Commission and the Civil Society in order to make some useful remarks to the new Health Strategy (2014-2020)

18. Last But Not Least: Strategy for Strengthening the Rights of Vulnerable Consumers and the Democratic Function of the EP

16. Improving Patient Outcomes through Intensive Care Medicine (ICM) – Lessons Learned after the Policy Debate in the EP on 16/05/2012

13. Legal Framework for Public Health Policies and Financial Viability of Lifelong Disease Prevention

10. How Healthy is Our Way of Thinking about Healthcare Cost Cuts?

9. The Choice is Yours: either You Drink or… Re-think the EU’s Alcohol Strategy

Zoltán MASSAY-KOSUBEK

EU Hemicycle: facebook updates on EU affairs

Follow @EU_Hemicycle on Twitter

Join the ongoing EU Hemicycle discussions on LinkedIn

Tweet about this on TwitterShare on Facebook0Share on Google+0Share on LinkedIn0
Author :
Print

Comments

  1. The original comment has been made to the earlier version fof the blog and it has been copied without any changes from here: http://massay.kosubek.zoltan.dinstudio.com/diary_1_34.html

    “7/3/2012 12:33:27 PM – Attila, csongea@hotmail.com
    Érdekes, gondolatébresztő bejegyzés.
    Magánvéleményem:

    Szerintem az egész probléma gyökere az a hazugság, hogy az egészségügy ingyenes.
    Nem az. Most sem. Nincs ingyen ebéd.
    A rendszerváltás előtti évtizedekben sem volt ingyenes, csak látszólag nem kellett fizetni érte. Gondolom a lakosság felé azért lehetett “ingyenes”, mert az állam külföldi kölcsönökből finanszírozta az egész szocialista csődtömeget, benne az egészségügyet is.
    Ennek a korszaknak vége, az állam el van adósodva, (az egészségügyi dolgozók bérére) nincs pénze, így valakinek fizetnie kell a számlát. Ez a lakosság, aki hálapénz formájában fizet. Miközben a képébe hazudják, hogy ingyenes az egészségügy.
    Szerintem addig nem változik semmi, amíg az állam nem mondja ki, hogy az egészségügy igenis pénzbe kerül és valakinek ezért fizetnie kell.
    A kérdés onnantól kezdve a terhek elosztása. Mennyiben viselje a terhet a költségvetés a mindenki által befizetett adókból és mekkora részt vállaljanak a betegek, akik a saját kezelésükért fizetnek, amikor épp szükségük van valamilyen beavatkozásra.
    A költségvetésbe akkor folynak be adók, ha kivetik azokat. Fizetünk is jókora tb járulékot, most épp szociális hozzájárulási adó néven. Ez azonban úgy tűnik nem elég a rendszer működéséhez. Tehát még több pénz kell.

    A) Legyen magasabb a tb/szha/akármilyen nevű adó, finanszírozzák az egészségügyet minden egészséges és egészségtelen ember között %-osan egyenlően elosztva a terheket és törjék le a kezét annak, aki ezek után hálapénzt kér/elfogad?

    B) Töröljék el a tb-t/szha-t/akármit, ellenben minden szolgáltatás legyen fizetős, a rendelőkben/kórházakban legyen kifüggesztve, hogy x kezelés y Forint, aztán akinek kell valami, megrendelheti?

    C) Maradjon meg a tb/szha/akármilyen adó, bizonyos alapszolgáltatásokat fedezzenek ebből, ellenben a (komolyabb?) beavatkozások, kezelések kerüljenek z Forintba (z kisebb mint y), legyen kifüggesztve ezek listája is és akinek ilyen kell, az fizessen érte?

    Az A) verzió azért igazságtalan, mert az egészségesen élőkkel ugyanakkora részt fizettet, mint az önpusztító életet élőkkel és nem ösztönöz arra, hogy ha csak lehet, maradjunk egészségesek.

    A B) verzió azért igazságtalan, mert növeli a társadalmi különbségeket és a szegény, bármennyire is törekszik egészségesen élni, szegényen ez nehezebb, az egészségtelen ételek az olcsóbbak, esetleg nehezebb, fizikai munkát kell végeznie, és mindezek tetejébe még az egészségügyi szolgáltatásra sem jutna pénze, vagyis elkerülhetetlenül nagyobb eséllyel betegedne meg és mivel szegény, esélye sem lenne meggyógyulni.

    A C) verzió lehetne az a kompromisszumos megoldás, ahol a társadalom egyes tagjai segítik egymást, gazdagabbak a szegényebbeket, ki-ki teherbíró képességéhez mérten arányosan fizetve valamekkora tb-t/szha-t/akármilyen adót, de ugyanakkor minden ember személy szerint is felelősséget és anyagi terhet vállalna saját sorsáért, nem csünghetne az állam csecsén, nem élősködhetne másokon, másokkal fizettetve meg a saját kezelésének döntő hányadát, hanem magának is fizetnie kellene a komolyabb szolgáltatásokért, s így aki többet használja a rendszert, az többet is fizetne, ugyanakkor a szegények sem lennének teljesen sorsukra hagyva, hiszen a legszükségesebb ellátást ők is megkapnák.

    Szerintem legyen a C), de a gond ezzel az, hogy a bevezetése politikai öngyilkosság. Ha ugyanis bármely kormányzat fizetőssé tenné akár csak egy kicsit is az egészségügy bármely szeletét, akkor az ellenzék egyből demagóg módon elkezdene hőzöngeni, hogy hát ez szörnyű, fújj, levele, mindenkinek ingyen (sört) egészségügyet! Ha mi hatalomra jutunk, eltöröljük a fizetést és visszaállítjuk az ingyenességet! stb. stb. És a sok khm átlag szavazó ezt elhiszi, megeszi és megszavazza az ellenzéket új kormánynak. Aztán pedig mikor kórházba kerül, szépen fizet. Na nem a kifüggesztett árlistán szereplő áfás számlás árat. Hanem hálapénzt. Zsebbe. Most is. Fizet. Mindenki. Aki nem, azt hagyják megdögleni. Mert ez van.

    Az egész rendezésére tehát az egyetlen esély, ha egy olyan kormányunk lesz, ami halálra van ítélve. Politikailag, persze. Ha olyan vezetőink lesznek, akiknek már minden mindegy és így, megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy az országért felelősséget érezve, történelmi távlatokban gondolkozva átfogó reformot hajtsanak végre, mert leszarják a következő és azutáni választásokat, mert tudják, hogy akár reformmal, akár anélkül, nekik már annyi. Akkor pedig miért is ne csináljanak valamit, amire a szavazók most ugyan nem, de az unokáik húsz-harminc-negyven év múlva büszkék lesznek?
    Kell még egy olyan ellenzék is, amelyik felismeri, hogy az egész reform visszacsinálása nélkül is hatalomra tudnak kerülni és ott tudnak maradni, hiszen a reformot bevezető erő megsemmisült, halálra ítélt, semmi szükség tehát a visszaalakításra, elég pár ködös ígéret, aminek a teljesítését a külföldi gonosz tőke mesterkedésére mutogatva el lehet halasztani, aztán pedig a reform eredményeit megszokva el lehet felejteni.

    Ha nem Magyarországról lenne szó, akkor egy esetleges nagykoalíciós út is szóba jöhetne. Talán ha a parlamentben ingyen osztanák a sört… Reggelre összeborulva danolásznának. Jó esetben… Így, vagy úgy, de elhárulna az akadály a reform elől”

  2. The original comment has been made to the earlier version fof the blog and it has been copied without any changes from here: http://massay.kosubek.zoltan.dinstudio.com/diary_1_34.html

    “7/5/2012 11:28:41 PM – MASSAY-KOSUBEK Zoltán, zoltanmassaykosubek@yahoo.com , http://www.facebook.com/ZoltanMassayKosubek
    Kedves Attila!

    Köszönönöm a nyilvános magánvéleményt, amelyre a következőket tudom reagálni:

    A válság nemcsak arra világított rá, hogy az egészségügy nem ingyenes – sosem volt az – hanem épenséggel arra, hogy rendkívül forrásigényes ágazatról van szó. És ez a puszta tény – sajnos – lehetővé tette azt, hogy a költségvetési egyenlőtlenségek kiegyenlítésének egyik legnagyobb kárvallotja pont az egészségügyi ágazat legyen.

    Egyetértek azzal, hogy a magyar társadalomban élénken él a kádárizmusból visszamaradt ingyenes egészségügy illúzója – egyéb, itt részletesen ki nem fejtésre kerülő szempontok mellett – ez a szemlélet is hozzájárult a szociális népszavazás földcsuszamlásszerű eredményéhez (a lakosság kb. 80-a% a közvetlen anyagi hozzájárulás ellen szavazott). Igen, pusztán az a tény, hogy a fizetés egy része az egészségügy fenntartására megy, még önmagában nem teszi a rendszert fenntarthatóvá.

    Mindez persze nem jelenti azt, hogy a néhol lassú és nehézkes egészségügyi ellátórendszer pazarló és nem hatékony struktúráit ne lehetne és kellene megfelelően átalakítani.

    Annyiban osztom az aggodalmat, hogy bizony az állam túlzó szerepvállalása (állambácsi) a szocializmus káros öröksége, és ennek a maradi szemléletmódnak jelentős szerepe van a jelenlegi helyzet kialakulásában.
    Rendkívül érdekesnek találom a javasolt A), B) és C) megoldásokat. Megjegyzéseim a következők:

    A) Az egész egészségügyi ellátórendszer – a biztosításhoz hasonlóan – egy kockázatközösség. Azaz mindenki – aki egészséges marad, az is – fizet, mivel nem lehet előre tudni ki lesz beteg, de azt igen, hogy bizonyos számú ember az lesz. A társadalmi szolidaritás is ezt támasztja alá: akinek van, az hozzájárul annak a terheihez, akinek nincs – jelen esetben egészsége.

    B) Ennek kapcsán annyi realitásérzéket megengedek magamnak, hogy jóllehet bár a felvetés jogos, és elvileg el lehet törölni a járulékokat, de ez a válság esetén nem járható út. Nem lehet garantálni a befolyó pénzösszegek nagyságát, és a mindenkori szegények ellátását az állam ez esetben nem tudná biztosítani. Ne feledjük az egyén egészséghez való jogát, amit bizonyos formájában a jelenlegi alkotmányunk is átment a korábbi alkotmányos hagyományból.

    A C) megoldás lényegében egy járható úgy. De jól meg kell válogatni a fizetős szolgáltatásokat, és adott esetben az állami (rész)vállalás mértékét.

    Mondok egy példát. Fogászati ellátás. Az állampolgárok meghatározó része magán fogorvoshoz jár. Ez egy olyan terület, mely nem tipikusan életmentő beavatkozást tartalmaz, és úgy látom a magyar emberek itt hajlamosak elfogadni az állam kivonulását. Tehát ha a fogászati ellátást kiemelnénk a kötelező társadalombiztosítás köréből, máris tennénk egy jelentős lépést előre.

    Értem és megértem a jogos felháborodást, de a gazdasági válság számos üdvös hatása közül az egyik éppen az, hogy ma már felelős politikai erő hosszú távon nem engedhet a demagógia csábításának. Ma már a kényszer beláttatja mindenkivel, hogy anyagi hozzájárulás nélkül nem fenntartható a rendszer. Akik mélyszegénységben, vagy tartósan munka nélkül élnek, ezt a saját bőrükön érzik. Márpedig a megégetett kéz a legjobb tanítómester.

    Szóval én határozottan optimista vagyok a változások ügyében. Ha nem az lennék, ha nem lenne mindig esély az újrakezdésre/folytatásra, ha nem lenne alternatíva, akkor nem is kellene többet választásokat tartani.

    De amíg demokrácia van Magyarországon, addig lesznek választások. Most is, és 10 év múlva is, és – reményeim szerint – 50 év múlva is, amikor az akkori ellenzék és kormány is feltehetően egy jobban letisztult közéletben verseng majd a hatalomért.

    De ennek megteremtése ennek a generációnak a feladata. A mi feladatunk.

    “Őrültség semmit nem tennünk, ha mindent nem tehetünk is.”

    “Most az a fontos, hogy mindenki tegye meg, amit megtehet.”

    A jelszó adott: Abcúg, hálapénz! A fentiekben adottak bizonyos felvetések az egészségügy finanszírozhatóságának megteremtésére.

    Várom a további felvetéseket!

    MASSAY-KOSUBEK Zoltán – EU policy expert
    about.me/zoltanmassaykosubek

    zoltanmassaykosubek@yahoo.com
    massay.kosubek.zoltan.dinstudio.com/diary_1_7.html

    Give a like to Zoltán’s EU BLOG on Facebook!
    http://www.facebook.com/ZoltanMassayKosubek

    Follow @massaykosubekz on Twitter!”

  3. The original comment has been made to the earlier version fof the blog and it has been copied without any changes from here: http://massay.kosubek.zoltan.dinstudio.com/diary_1_34.html

    “7/17/2012 8:58:01 AM – Dr. Kádár Mihály, kadar.mihaly@oki.antsz.hu
    Kedves Zoltán és Attila! A hálapénzzel kapcsolatos gondolatokkal egyetértve néhánnyal meg szeretném azokat toldani.
    1. Az egészségügy legalább annyira gazdasági, mint szakmai kérdés lévén hosszú távú rendet kellene teremteni annak közgazdasági irányításában és felügyeletében. Mivel a piaci mechanizmusok “rászabadítása” az eü-re súlyos kockázattal járnak (számomra pl. egy kórház csődje szakmai szempontból nonszensz), az államnak vagy más, a polgárok összesége által felhatalmazott szervezetnek (vannak érvek arra, hogy ez akár az államtól függetrlen is lehet), szigorú irányítást kell gyakorolnia. Persze tudom, ezt könnyű leírni, de az ördög a részletekben lakik; mégis az elv egyértelmű. A hálapénz jelentős részben abból adódik, hogy az eü-re szánt pénzösszegnek az optimálisnál jóval kisebb része fordítható a fizetésekre, mert óriási összegek tűnnek el értelmetlenül a szervezetlenség, átgondolatlanság és belső korrupció süllyesztőjében. Talán a legnagyobb nehézség az, hogy az eü forrásfelhasználása kétarcú: éppúgy igényel közgazdasági, mint szakmai megalapozást és ennek az egyensúlya nehezen – vagy sok esetben egyáltalán nem – biztosítható. Talán, ha az eü gazdaságirányítása jobban tudná a teljesítmény értéklést integrálni a forráskiosztásba, de az alapvető funkciók veszélyeztetése nélkül…? Gondolok itt olyan képzelt példákra, hogy amelyik intézmény hatékonyabban és szakmailag magasabb szinvonalon gazdálkodik (egy átgondolt pontrendszer alapján értékelve), az juthatna egy elkülönített keretből fizetéskiegészítési lehetőséghez. Így az előremenetelt is biztosíthatnák, de ugyanakkor az egyébként egészségtelen (és más ágazatokban már nem preferált) egyenlősdit is kiküszöbölhetnénk, ezzel serkentve az eü szereplőit az erőforrások jobb kihasználására. A fent említett szempontok közül egy lehetne az intézmény “hálapénz-rátája” is, amit ma már nagyon egyszerűen lehetne megbecsülni pl. internetes felméréssel (akár intézményesített módon). És még egy gondolat: az intézményi hálapénzt – amikor a beteg nem x vagy y orvost és nővért”jutalmaz”, hanem azt az intézményt, ahol hálára okot adó ellátásban részesült (és tényleg, úgy-e tudjuk, hogy ebben nagy szerepe van a röntgenestől kezdve az altatóorvoson át jó esetben a takarítóig mindenkinek), szóval az intézménynek juttatott hálapénzt serkenteném, akár adóengedményekkel is! Gondoljunk dédapáink idejére, amikor a dobozpénz volt a hálapénz elterjedt formája, amiből nem csak a személyzet 1-2 tagja részesült!”

  4. The original comment has been made to the earlier version fof the blog and it has been copied without any changes from here: http://massay.kosubek.zoltan.dinstudio.com/diary_1_34.html

    “7/18/2012 4:27:42 PM – Zoltán MASSAY-KOSUBEK, zoltanmassaykosubek@yahoo.com , facebook.com/ZoltanMassayKosubek
    Kedves Mihály!

    Köszönöm szépen az észrevételeidet, amelyre a legnagyobb örömmel reagálok.

    Abban megállapodhatunk, hogy az egészséghez való jog alkotmányos alapjog, ennélfogva a fennálló államnak kötelezettsége valamilyen formáben ellátást biztosítania.

    Magyarul: az egészségügyi ellátás közszolgáltatás.
    (Megjegyzés: mindez persze nem zárja ki annak az elvi lehetőségét, hogy az állam ezt a szolgáltatást adott esetben kizárólag magánbiztosítók útján biztosítja, de ez más kérdés)

    Amennyiben azt állítod, hogy a rendszer drága, pazarló, és rosszul szervezett, és sok pénz porlad el emiatt, ezt én készséggel elhiszem. Ez az érv is azt támasztja alá, hogy lehet és kell “megszorítani”, “átszervezni” “reformálni” de tudatos koncepció alapján.

    Azaz az számomra nem “reform” hogy eddig 100 pénzből tudtál gazdálkodni, holnaptól csak 80 pénzből tudsz, és oldd meg, ahogy akarod: rúgj ki dolgozókat, zárj be kórtermeket, osztályokat, legyenek hosszabb várólisták stb.

    Önmagában a kétarcúság nemhogy nem baj, hanem üdvözlendő is. Üdvüzlendő és emeli a színvonalat, ha az egészségügy nemcsak közgazdaságtanilag, hanem szakmailag is megalapozott lábakon áll.

    Az általad javasolt példa pl. számomra egész jól hangzik.

    Ellenben a hálapénz rátát a lehető leghatározottabban ellenzem. Jóllehet a mindenkori egészségügyi kormányzás képmutatása (“nem ismerjük el hivatalosan a hálapénzt, de eltűrjük”) felettébb elítélendő, de legalább ilyen káros lehet a hálapénz kvázi legalizálása.

    A kórházigazgatók arra kényszerítése, hogy kvázi legalizáéják a hálapénzt nemcsak rendkívül méltánytalan (egy tipikus politikai kérdés szakmai szintre való letolása) hanem egyben a hálapénz lopakodó legalizálása is egyben.

    A hálapénz rendszert fel kell számolni. Minden ez irányban tett lépés üdvözlendő, minden ez ellen tett lépés késlelteti a tiszta magyar egészségügyi rendszer megszületését. Ami az én megoldási javaslatomat illeti, továbbra is fenntartom a blogomban lefektetett javaslataimat.

    Bármely kísérlet a hálapénz integrálására – dobozpénz – voltaképp nem más, mint az egészségügy fizetőssé tétele, ami egyébként önmagában nem ördögtől való dolog (lásd pl. a fizetős magánkórházakat, magánfogorvosokat). De ennek további részletezése már túlfeszítené jelen észrevétel kereteit.

    Köszönöm még egyszer az észrevételt, és a magam részéről nyitott vagyok minden további eszmecserére.

    Zoltán

    Mr Zoltán MASSAY-KOSUBEK – EU policy expert

    ABOUT.ME – about.me/zoltanmassaykosubek

    EU-BLOG.ME – massay.kosubek.zoltan.dinstudio.com/diary_1_7.html

    CONNECT.ME – http://www.linkedin.com/pub/zoltan-massay-kosubek/3a/336/...

    LIKE.ME – facebook.com/ZoltanMassayKosubek

    FOLLOW.ME – @MASSAYKOSUBEKZ

    E-MAIL.ME – zoltanmassaykosubek@yahoo.com

Leave a Reply